Folytatva a tegnap megkezdetteket, nézzük át most együtt a Serie A-ban vitézkedő uruguayi légiósokat, ezen belül is a milánói és a szicíliai különítményt.

Kezdjük az Interrel, mert az egy olyan történet, hogy csuda... Walter El Mota Gargano és Álvaro Pereira együttese áprilisig egész jól menetelt, és pontosan be lehet lőni, hol roppant meg az együttes: március 30-án, az FC Internazionale-Juventus FC mérkőzésen 79 341 néző előtt Milánóban, a Giuseppe Meazza stadionban a későbbi bajnok torinóiak 2-1-re nyertek.

Innentől nem volt megállás a lejtőn, áprilisban és májusban összesen 10 mérkőzésen lépett pályára az Inter, mérlege: 2 győzelem, 1 döntetlen, 7 vereség. A srácok hazai pályán képesek voltak 4-3-ra kikapni az Atalantától, egy héttel később a Cagliaritól (0-2), aztán az Olasz Kupa elődöntőjében szintén otthon 2-3-ra az AS Romától, Szicíliában az azóta kiesett US Palermótól (0-1), aztán az SSC Napolitól (1-3), az SS Laziótól (1-3), majd összeszenvedtek gól nélküli egy döntetlent Genovában, végül pedig a szezon "megkoronázásaként" otthon rémálomszerű, 5-2-es vereséget szenvedtek az Udinesétől. A vezetőedzőt, Andrea Stramaccionit természetesen páros lábbal rúgták ki, pedig a nyakamat tenném rá, hogy a 2 hónapos mélyrepülés nem az ő sara volt.

Az Inter az Európa Ligában szenzációs párharcban, 4-4-es összesítéssel, idegenben szerzett kevesebb góllal bukott el a Tottenham Hotspur ellenében a nyolcaddöntőben, az Olasz Kupa elődöntőjében szintén nagy küzdelemben maradt alul az AS Romával szemben (3-5), a játékosok pedig holtra fáradtak, testileg is, de főleg és elsősorban szellemileg. Ekkor lett volna nagy szükség egy olyan cseresorra, ami szükség esetén a nagyok helyére tud lépni, ez azonban nem állt Stramaccioni rendelkezésére. Volt egy kezdőcsapatnyi alapembere, a többiek pedig – számos különböző okból – képtelenek voltak felnőni a feladathoz.

Az FC Internazionale alapembereinek 2012–2013-as idénye számokban:

• Esteban Cambiasso (48 meccsen 4 gól + 5 gólpassz)
• Javier Zanetti (48/– + 1)
• Freddy Guarín (47/10 + 3)
• Samir Handanovič (47/–)
• Andrea Ranocchia (45/3 + 1)
• Juan Jesus (44/1 + 1)
• Álvaro Pereira (40/1 + 4)
• Antonio Cassano (39/10 + 9)
• Rodrigo Palacio (39/22 + 5)
• Walter Gargano (36/– + 2)
• Yuto Nagatomo (35/2 + 2)
• Ricky Álvarez (30/7 + 1)

... és akik csalódást okoztak: Walter Samuel, Cristian Chivu, Matías Silvestre, Jonathan, Dejan Sztankovics, Gaby Mudingayi, Zdravko Kuzmanovics, Ezequiel Schelotto, Joel Obi, Diego Milito – a számok tanulmányozhatók a Gazzetta Dello Sport vonatkozó oldalán.

A Serie A-ból csont nélkül kiesett US Palermo esete egyszerűbb: a klubot 2002. óta birtolkó, diktatórikus hajlamú elnök, Maurizio Zamparini munkamódszerei végeredményben a csapat bukását okozták. Gondolok itt a kézivezérelt átigazolásokra és sorozatos edzőbuktatásokra, illetve a szakmai munkába való rendszeres belepofázásra – komoly szakember eleve nem vállalja Palermóban a vezetőedzői posztot, csak a cinikusabbja/naívabbja, de előbb-utóbb ők is megunják, hogy nagyjából csak bábnak kellenek a kispadra. Azt már tudjuk, hogy a Serie B-ben a naívát Gennaro Gattuso játssza majd.

Hogy ki focizott jól a Sasoknál a 2012–2013-as szezonban, az egy sokkal rövidebb felsorolás lesz, mint eggyel feljebb az Inter esetében: a nemsokára 34. születésnapját ünneplő csapatkapitány, Fabrizio Miccoli 30 meccsen 10 góllal és 8 gólpasszal próbálta tartani a lelket a társakban, a szlovén irányító középpályás, Josip Iličić pedig 32 mérkőzésen 11 gólt és 2 gólpasszt hozott össze. Kettejük mellé azonban senki sem tudott felnőni, Arévalo Ríos 27/2/2-vel zárta az idényt, Abel Hernández pedig sérülése miatt lényegében kihagyta az évet. Az utolsó hónapban, már egészségesen azért összehozott egy-egy gólt és gólpasszt, utóbbit ráadásul kritikus helyzetben, a Catania elleni idegenbeli derbi 95. percében, 1-0-s állásnál.

Ami még figyelemre méltó, hogy a Catania elleni Szicíliai Derbiből jól jött ki a Palermo, ezt legalább komolyan vették: hazai pályán az odavágón 21 000 szurkolójuk előtt 3-1-re verték a helyi riválist Miccoli és Iličić góljaival, idegenben pedig Hernández fent emlegetett gólpasszából megint Iličić talált be, kialakítva az 1-1-es végeredményt. A két együttes örökmérlege így továbbra is hihetetlenül szoros: 22 egymás elleni meccsen 8 Palermo-győzelem, 7 Catania-siker és 7 döntetlen, 34-35-ös gólkülönbség mellett. Csak végül a Catania a 8. helyen végzett a Serie A-ban 56 ponttal, a Palermo pedig 32 egységgel a 18., kiesést jelentő pozícióban zárta az idényt.

A jövőről: El Cacha Ríos tavaly nyáron 3 évre írt alá a csapathoz, a még mindig csak 22 éves Hernándeznek pedig a hosszú sérülés után talán még jót is tenne, ha egy szinttel lejjebb lendülhetne újra formába. Úgyhogy ha tippelhetek, a kiesés ellenére szerintem mindketten maradnak az egyesületnél, bár Zamparini elnök úrnál sosem lehet tudni...

Nézzük át együtt, hogy áll a jelenlegi legjobb uruguayi focisták pályafutása!

Kezdjük rögtön a Franciaország elleni meccs legjobbjával, Fernando Muslerával. A Celeste első számú kapusa jelenleg a Galatasaray SK alkalmazásában áll, az isztambuli klub 2011 júliusában 12 millió eurót fizetett érte az SS Laziónak - ezzel minden idők legdrágább kapusa lett a török bajnokságban. Még így is jó vásárt csinált vele a Galata, Muslerával a kapuban mindkét, azóta lejátszott idényben bajnok lett az egyesület, és begyűjtötte a 2012-es Török Szuperkupát is. Muslera idén a Bajnokok Ligájában is kitett magáért, miután ősszel a csapat továbbjutott a H csoportból a Manchester Uniteddel együtt, a legjobb 16 között meglepetésre lenyomta a Schalke 04-t - a nagy menetelést csak a Real Madrid tudta megállítani a következő körben. A kapus szerződése még 3 évig érvényes a törökökkel, ezalatt évente 2 millió euró üti a markát.

Míg Muslera jó érzékkel váltott klubot, a csapatkapitány Diego Lugano bizony nagyon melléfogott: a Paris Saint-Germain borzasztó választás volt, másfél év alatt mindössze 9 francia bajnoki meccsen kezdett. Idén tavasszal már a Málaga CF-ben játszott kölcsönben, de ott sem sokkal jobban, jövője bizonytalan.

A nála 5 évvel fiatalabb Diego Godín viszont remek idényeket tudhat maga mögött: az Európa Liga előző kiírását megnyerte az Atlético Madriddal, a most véget ért szezonban pedig szenzációs futballt bemutatva a 3. helyre vezérelte a Matracosokat – egy olyan bajnokságban, ahol az FC Barcelona és a Real Madrid szerepel, konkrétan ez a maximum. Godínnál több meccset csak a kapus Thibault Courtois játszott a csapatban, a középhátvédnek ráadásul még egy gólra és két gólpasszra is futotta a védőfeladatok ellátása mellett. Le a kalappal!

Godín tavaly nyár óta együtt játszik Madridban Cristian Rodríguezzel, aki a hasznos csereember státuszból valahogy nem tud kitörni, de ebben a minőségében is hathatósan segítette az Atlétit: 33 bajnokin kapott szerepet, ebből 21-szer csereként, egy gólt és egy gólpasszt ír a neve mellé a statisztika – Cebolla néha azért még a spanyol védőket is megríkatja...

A franciák ellen gólpasszt adó Maxi Pereira nem az a job-hopper típus, 2007. óta stabilan az SL Benficát szolgálja, ez a tavasz azonban kész horror volt számára: a Sasok másodikak lettek a portugál bajnokságban, miután az utolsó előtti fordulóban kikaptak 2-1-re a bajnok FC Portótól, Maxi ráadásul öngólt vétett ezen a létfontosságú meccsen. A csapat elvesztette az Európa Liga döntőjét a Chelsea FC ellen, de jobbhátvédje nélkül, mert ő a Fenerbahce elleni elődöntő mindkét felvonásán begyűjtött egy-egy sárga lapot, így eltiltották a fináléban való szerepléstől. Maradt még a Portugál Kupa, legalább azt megnyerhették volna, de nem: a 80. percig 1-0-ra vezetett a csapat, aztán jött egy 3 perces rövidzárlat, a Vitória Guimarães pedig megfordította a meccset, 2-1 oda. Borzalom.

A harmadik hátvéd, Martín Cáceres azért így 26 évesen már kezd kiöregedni a fiatal tehetség kategóriából, mégis utoljára a 2007–2008-as szezonban fordult elő, hogy alapemberként végigjátszott egy idényt az aktuális csapatában. Azóta az FC Barcelonánál, a Sevilla FC-nél és most a Juventus FC-nél is kiegészítő játékosként veszik számításba, az elmúlt két idényben összesen 31 bajnoki meccsen kezdett. Igaz, trófeahalmozáshoz nagyon megfelel ez az élklubnál vagyok csere stratégia: Cáceres egyszeres spanyol, kétszeres olasz bajnok, megnyerte a spanyol Király-kupát, az olasz Szuperkupát és a 2008–2009-es Bajnokok Ligáját – úgy, hogy a teljes egyenes kieséses szakaszt és persze a döntőt is az FC Barcelona kispadján ülte végig. Szerződése 2016-ig érvényes az aktuális olasz bajnokcsapattal, sok-sok érem és kupa vár még rá.

Teljes a boldogság: jobb oldalt alul Muslera, felette a visszafogott Cebolla Rodríguez, mellette balra Coates, a Copa Américát természetesen a csapatkapitány Diego Lugano emelgeti, lent Luis Suárez a gólkirálynak járó trófeáját szorongatja - őt meg Mauricio Victorino.

Hogy a 22 éves Sebastián Coatesra mi vár a Liverpool FC-nél, azt már egy tehetségesebb jóstól kéne megkérdezni. Ebben az idényben mindössze 5 meccsen lépett pályára a Premier League-ben, abból is háromszor csereként. A Vörösöknél a középhátvéd posztján a dán Daniel Agger és a szlovák Martin Škrtel kirobbanthatatlan, Coates a veterán Jamie Carragher visszavonulásával is csak a harmadik lesz a rangsorban. Szerződése még hosszú évekre a Liverpoolhoz köti, akkor sem szabadulhatna könnyen, ha akarna.

Ennyi mára elég, holnap a középpályásokkal folytatjuk!

Az elkeserítő első félidő után bravúros feltámadással szerezte meg a győzelmet a Celeste a montevideói mérkőzésen, melynek hőse a szenzációs védéseket bemutató Fernando Muslera lett.

Uruguay–Franciaország 1-0 (0-0)
Június 5., Montevideó, Centenáriumi Stadion, 35 000 néző, vezette: Quintana (paraguayi)
Uruguay: Muslera – Diego Lugano (Scotti, 46.), Coates, M. Cáceres – M. Pereira, Gargano, Arévalo Ríos (Eguren, 46.), Á. Pereira (C. Rodríguez, 71.) – Lodeiro (G. Ramírez, 46.), Forlán (L. Suárez, 46.) – Cavani (A. Hernández, 66.). Szövetségi kapitány: Tabárez.
Franciaország: Mandanda – Sagna, Koscielny, Mangala, Trémoulinas – E. Capoue (Guilavogui, 67.), Matuidi (Cabaye, 67.) – Payet, Valbuena (Grenier, 67.), Gourcuff (Lacazette, 58.) – Giroud (Gomis, 58.). Szövetségi kapitány: Deschamps.
Gólszerző: L. Suárez (50.).
Sárga lap: M. Pereira, ill. Koscielny, Gomis, Grenier.

(Beharangozó itt: Jön Franciaország, irány Venezuela, aztán Brazília)

Diego Godín bokasérülése miatt Tabárez mester úgy döntött, hogy három belső védővel állítja ki csapatát, de az első félidőben bebizonyosodott, hogy így a hátvédsor rendkívül gyenge lábakon áll. Gargano és Arévalo Ríos sem szűrt megfelelően a középpályán, a vendégek támadó középpályásai, Payet, Valbuena és Gourcuff számos alkalommal bontották meg a Celeste védelmét.

(Fotó: Montevideo Portal)

A franciák elsöprő fölénye az első 45 percben arra ösztönözte a Maestrót, hogy drasztikus változtatásokat hajtson végre a szünetben: lehozta a bizonytalankodó csapatkapitányt, Diego Luganót, megerősítette a középpályás védekezést (Edigio Arévalo Ríos helyett Sebastián Eguren érkezett), felfrissítette a támadósort. Húzásai szinte azonnal bejöttek: Ramírezzel és Suárezzel az uru támadások sokkal veszélyesebbé váltak, a védelem és a középpályás szűrés is feljavult, a Sebastián Coates–Andrés Scotti páros sokkal jobban működött középen.

A sérülése miatti hosszú kényszerpihenőről visszatért Martín Cáceres arról beszélt a mérkőzés után, hogy nagyon örül ugyan a győzelemnek, de mindez mit sem ér, ha a következő meccsen Venezuelában nem gyűjti be a 3 pontot a Celeste. A védő február óta először játszhatott ismét a válogatottban és szerinte a csapat önbizalmának sokat használ ez az 1-0-s siker, így magabiztosabban indulnak Caracasba, ahol már tényleg csak a győzelem az elfogadható eredmény.

Tabárez kapitány a meccset követően elárulta, meglepte játékosai kiváló teljesítménye. A második félidőben a gól után sem állt le a csapat, helyzeteket dolgozott ki és összességében egyértelműen felülmúlta a Maestro előzetes elvárásait. A szövetségi kapitány azt is kiemelte, hogy ez ugyan egy barátságos, elvileg tét nélküli mérkőzés volt, ezzel együtt mindkét fél a győzelemre tört – Uruguay Venezuelával, Franciaország pedig Brazíliával játszik néhány nap múlva, és mindkét csapat számára fontosabb a következő találkozó, mint ez, ami azonban a meccs színvonalán, a beleadott energián, a játékosok hozzáállásán nem látszott meg.

(Fotó: Montevideo Portal)

Elmondta még, hogy több értékes tanulságot vont le játékosai tegnap esti produkciójából: olyanok nyújtottak kiemelkedő teljesítményt, akiktől ezt a korábbi formájuk alapján nem várta volna, és ezt figyelembe veszi majd a Konföderációs Kupára való felkészülés során. Végül a Venezuela elleni világbajnoki selejtezőhöz kapcsolódóan hangsúlyozta, hogy azokra a játékosokra is számít (Diego Godín, Álvaro González, Diego Pérez), akik Franciaország ellen nem kaptak lehetőséget.

Didier Deschamps pedig magyarázkodhat a francia sajtónak: idén négy mérkőzést játszottak a Kékek, barátságos meccseken kikaptak Németországtól (1-2) és most Uruguaytól, a világbajnoki selejtezőkön pedig a Grúzia elleni kötelező győzelem (3-1) mellett hazai pályán szenvedtek vereséget Spanyolország ellen (0-1). Ha vasárnap Brazíliában sem szedi össze magát a gárda, meginoghat a kispad a szövetségi kapitány alatt, aki Laurent Blanc-t váltva éppen egy Uruguay elleni 0-0-s hazai döntetlennel mutatkozott be a Les Bleus kispadján tavaly augusztusban. Azóta a mérlege 4 győzelem, 2 döntetlen és most már 4 vereség, aminél a franciák egyértelműen többet és jobbat várnak a nemzeti csapattól.

(Az irányító középpályás Mathieu Valbuena épp kétségbe esik - forrás: L'Equipe)

Deschamps a meccs utáni nyilatkozatában azt hozta fel mentségül, hogy számos fiatalnak adott lehetőséget ezen a találkozón, többek között négy újoncot is avatott (Mangala, Lacazette, Grenier és Guilavogui) – ami persze igaz, kifogásnak viszont talán nem elég jó...