Az 1997-es Konföderációs Kupa uruguayi gólszerzői közül Nico Olivera, Tony Pacheco, Álvaro Recoba, Marcelo Zalayeta és Darío Silva pályafutásával azért tisztában van, aki kicsit figyelte az elmúlt 16 év eseményeit. De mi történt vajon a Dél-Afrikai Köztársaság elleni győztes bombagól szerzőjével, Christian Callejasszal?

1997 júliusában Malajziában 62 ezer néző előtt a FIFA Ifjúsági Világbajnokságán Kuala Lumpurban döntőt játszott a Victor Púa által vezetett utánpótlás-válogatott. Az uruguayi csikócsapat kapitánya a támadó szellemű középpályás, Christian Callejas volt. Az 1978. május 17-én Montevideóban született játékos a helyi Danubióban nevelkedett, ahonnan meghívást kapott az 1997-es ifjúsági világbajnokság és Konföderációs Kupa mellett még az 1999-es és a 2001-es Copa Américára is, ahol Uruguay előbb egy ezüstérmet, majd egy negyedik helyet ünnepelhetett. 1997 és 2001 között Callejas 14 mérkőzésen képviselte hazáját. Nevelőegyesületét 2002-ben, 150 mérkőzéssel a háta mögött hagyta el.

Gyakorlatilag a 2001-es volt az utolsó jó szezonja, 27 meccsen szerepelt, a következő idényben viszont már csak 12-szer került a csapatba, majd lepasszolták a második ligás Fénixnek. Soha többé nem hívták meg a válogatottba, 24 évesen lényegében leírták. Miért? Hogyan? Kivel veszett össze? Mije sérült meg? Talán ő tudja, de abban sem vagyok biztos...

2005-ben az amúgy gyenge Paysandú FC-nél még megmutatta, hogy képes kiemelkedő teljesítményre (31 meccsen 7-szer talált be az élvonalban), de jó szerződést ezután sem kapott. A 2008–2009-es idényre az akkor 30 esztendős játékos a máltai bajnokságban találta magát. Ha már ott volt, bajnoki címhez segítette a Hibernian FC-t, amely azelőtt utoljára 1995-ben végzett az élen Máltán (és azóta sem). Callejas jó játéka mellett két góllal szolgált rá az aranyérmére.

Emlékeztetőül: ekkor játszott a máltai bajnokságban Jordi Cruyff, a gólkirály pedig a brazil csodagyerek, Camilo Sanvezzo lett, aki manapság, 24 évesen az amerikai MLS-ben szereplő Vancouver Whitecaps első számú csatára.

A 2009–2010-es szezonban egyénileg ugyan eredményesebb volt, 3 gólt is szerzett, mégis – összesen 50 meccs és 5 gól után – elhagyta a szigetet: az uruguayi másodosztályú Asociación Atlética Duranzo FC-ben folytatta pályafutását. A 2010–2011-es idényben a Duranzo 10. helyen végzett a Segunda Divisiónban, 2011 tavaszán azonban már súlyos anyagi gondokkal küzdött. Az egész tavaszi idényben összesen 3 pontot kapart össze a csapat, majd jogutód nélkül megszűnt. Itt veszik nyoma hősünknek. Az idén 35 éves (ex)futballista pályafutása valószínűleg a Duranzo csődjével együtt ért véget.

Callejas esete nem egyedi, kortársai és válogatottbeli csapattársai közül többen is eltűntek a süllyesztőben. A középpályás Inti Podestá 27 évesen vonult vissza a Sevilla FC-ből, a nagyválogatottban mindössze egyszer játszhatott. A védő Fernando Picún két évet a Feyenoordban is lehúzott (1996–1998, 36 meccsen 3 gólt ért el), 2001-ben azonban – mindössze 29 évesen – vissza kellett vonulnia egy súlyos sérülés után, amibe egy váratlan komplikáció miatt majdnem belehalt.

Federico Magallanes, akire a 2002-es világbajnokságról is emlékezhetünk, szintén nem azt a pályát futotta be, amire képességei alapján számítani lehetett – lényegében a franciák elleni csoportmeccsen csereként kapott fél órája volt karrierjének utolsó említésre méltó momentuma. A 2002–2003-as idényben a Torino FC színeiben mindössze egy gólt ért el, a Bikák csont nélkül zuhantak ki a Serie A-ból. A következő idényben a Sevilla FC-vel már sokkal jobban szerepelt a spanyol Primera Divisiónban, a csapat 6. helye azonban nem igazán az ő érdeme: ötször lépett pályára, mindig csereként, mindig csak az utolsó 10 percben. Karrierje utolsó élvonalbeli gólját a 2003–2004-es szezon 33. fordulójában a Sevilla FC-Racing Santander 5–2-n érte el: az addigra mesternégyest vágott Julio Baptistát váltotta a 81. percben, a 90.-ben pedig megszerezte az ominózus gólt – amit amúgy közelről látott két honfitársa, a hazai csapatba szintén csereként beállt Darío Silva és az ellenfélnél akkoriban alapembernek számított Mário Regueiro.

Magallanes hattyúdalát a spanyol harmadosztály nézői láthatták a 2008–2009-es idényben. A Segunda B-ben a Mérida UD színeiben 16 mérkőzésen játszott, de csak ötször végig, gólt pedig mindössze kettőt ért el: ősszel az Universidad Las Palmas elleni 3–0-s hazai győzelemben vállalt fontos szerepet, pályafutása – most már tényleg – utolsó gólját pedig a Mérida UD–UD Lanzarote találkozó 14. percében szerezte, 1–1 lett a vége. Hivatalos focimeccsen utoljára 2009. március elsején, 32 évesen játszott.

Kár értük. Magallanesért, Podestáért, Picúnért, Callejasért és mindenkiért, akik méltatlanul keveset értek el ahhoz képest, amit képességeik, tudásuk, tehetségük alapján elérhettek volna.

Uruguay az első hivatalos FIFA Konföderációs Kupán aktuális kontinensbajnokként vett részt 1997 decemberében Szaúd-Arábiában. A Celestét a B csoportba sorsolták, ahol előbb az Egyesült Arab Emírségek nemzeti csapatát verték 2–0-ra Víctor Púa tanítványai, majd 2–1-re legyőzték az 1996-os Európa-bajnokság döntőseként meghívott Csehországot. Végül egy gólzáporos mérkőzésen 4–3-ra lenyomták Afrika akkori bajnokát, a Dél-Afrikai Köztársaság együttesét.

A Celeste tehát maximális pontszámmal, csoportgyőztesként jutott az elődöntőbe, ahol a másik csoport gyengébb továbbjutóját, Ausztráliát kapta ellenfélül. Recobáék akkor még nem sejtették, hány fontos párharcuk lesz a későbbiekben az auszikkal... A rendes játékidőben a 22 ezer néző nem láthatott gólt, az elvileg kétszer negyedórás hosszabbítás legelején viszont már igen: Harry Kewell balos bombája beakadt, és mivel akkor az azóta eltörölt aranygól-szabály volt érvényben, Uruguay lemaradt döntőről.

Mind a négy fenti találkozót a II. Fahd király stadionban, Rijádban játszottak le, december 13–15–17–19. ritmusban. A 21-i bronzmeccsen a két hullafáradt együttes közül Csehország szerzett érmet egy elképesztő potyagóllal. (A döntőben pedig a brazil Seleção durván, 6–0-ra legázolta a Kengurukat Ronaldo és Romário triplájával.)

Illusztrálandó a torna színvonalát, idebiggyesztek pár nevet, akik annak idején az ellenfeleknél focizgattak:

Ausztrália: Mark Bosnich, Tony és Aurelio Vidmar, Mark Viduka, John Aloisi, Harry Kewell, Robbie Slater, Kevin Muscat, Josip Skoko, Željko Kalac

Csehország: Pavel Nedvěd, Karel Poborský, Vladimír Šmicer, Pavel Srníček, Karel Rada, Pavel Kuka, Jiří Němec és a később Újpesten is megfordult Luboš Kozel

Dél-Afrikai Köztársaság: John "Shoes" Moshoeu, Mark Fish, Philemon "Phil" Masinga, Eric Tinkler, Doctorson "Doctor" Khumalo, Lucas Radebe

A Víctor Púa által összeállított uruguayi keret így nézett ki, a ma is aktív játékosokat jelölöm:

Kapusok: Carlos Nicola (24, Nacional), Claudio Flores (21, Peñarol)
Hátvédek: Diego López (23, Racing Santander), Paolo Montero (26, Juventus FC), Gustavo Méndez (26, Vicenza Calcio), Pablo Hernández (22, Defensor Sporting), Carlos Díaz (18, Defensor Sporting), César Pellegrín (18, Danubio), Martín Rivas (20, Danubio)
Középpályások: Gonzalo de los Santos (21, Mérida UD), Edgardo Adinolfi (23, Peñarol), Pablo García (20, Montevideo Wanderers), Líber Vespa (26, Argentinos Juniors), Nicolás Olivera (19, Valencia CF), Christian Callejas (19, Danubio), Fabían Coelho (20, Nacional)
Csatárok: Marcelo Zalayeta (19, Peñarol), Darío Silva (25, Cagliari Calcio), Antonio Pacheco (21, Peñarol), Álvaro Recoba (21, FC Internazionale)

Akinek van szíve, azé ezt a listát látva kicsit megfájdulhat. Mert jogosan merülnek fel olyan kérdések, hogy mi volt akkor egy ilyen nyári nemzetközi kupa, és micsoda most, 16 évvel később? A 2013-as uruguayi keret átlagéletkora valamivel 28 év felett van, az 1997-es gárdában pedig 26 évesen Gustavo Méndez és a csapatkapitány Paolo Montero voltak a rangidősek.

Régi csibészek: Tony Pacheco (21), Darío Silva (25) és El Chino Recoba (21)

Ebben a csapatban a négy olasz, a három spanyol és az egy argentin légióson kívül otthon játszó tehetségek kapták meg a lehetőséget, hogy egy nemzetközi tornán, neves ellenfelekkel szemben megmutassák, mit tudnak. 2013-ban a keret legfiatalabbja, Gastón Ramírez is 22 éves, ráadásul már légiós, az olasz Serie A után most az angol Premier League-ben. A 2013-as keretből összesen hárman játszanak otthon, ők is mind külföldről hazatért, dörzsölt profik.

Szeret(t)em a focit és fáj érte a szívem, na. Mosolygós, kölyökképű zsenipalánták helyett vörös fejjel üvöltöző gladiátoroké lett a pálya.

Ahogy a tumblin mondják, "régen minden jobb volt".

Kezdjük azzal a meglepő ténnyel, hogy a nigériai válogatott tétmeccsen utoljára 2010. október 10-én kapott ki az Afrikai Nemzetek Kupája egyik selejtezőjén, Guineában, 1-0-ra. Azóta egészen pontosan 20 tétmérkőzést játszottak le veretlenül, ezt a sorozatot zárta le ma hajnalban Uruguay nemzeti csapata.

Ezzel együtt eleve nem értettem, miért mondták és írták bizonyos magyar és külföldi médiamunkások, hogy itt egyenlő erők küzdelmét várják, hiszen a nigériaiak semmiben nem veszik fel a versenyt a Celestével: taktika, csapatmunka, technikai képzettség, rutin – sorolhatnám még egy darabig, számomra teljesen világos volt, hogy ez a meccs csakis uruguayi győzelemmel zárulhat. Ugyanígy gondolta a Maestro is, aki egészen az utolsó pár percig nem nyúlt bele az együttesbe: menjenek, csinálják, tudják ők a dolgukat.

Nigéria–Uruguay 1-2 (1-1)
2013. június 21., Salvador, Itaipava stadion, 26.769 néző, vezette: Kuipers (holland).
Nigéria: Enyeama – Ambrose, Oboabona, Omeruo, Echiejile – Ogu (Mba, 66.), Obi Mikel, Ogude – Musa, Ideye (Akpala, 73.), Oduamadi (Babatunde, 45.). Szövetségi kapitány: Keshi.
Uruguay: Muslera – M. Pereira, Lugano, Godín, M. Cáceres – Á. González, Arévalo Ríos, C. Rodríguez (Á. Pereira, 88.) – Forlán, Cavani, Suárez (Coates, 83.). Szövetségi kapitány: Tabárez.
Gólszerző: Obi Mikel (37.), ill. Lugano (19.), Forlán (51.).
Sárga lap: Babatunde, Akpala, ill. Lugano, Coates.

Lövések (ebből kapura): 14 (6)-11 (4)
Szögletarány: 8-6
Szabálytalanságok: 11-17
Labdabirtoklás: 56%-44%
Lesek: 1-4

Mivel a nigériaiak tudták, hogy a Celeste jelenlegi leggyengébb csapatrésze a védelem, háromcsatáros játékkal készültek, hátha sikerül kihasználniuk a mostanában annyira jellemző megingásokat: volt is belőlük jónéhány, egy gólt össze is szerencsétlenkedtek hátul Luganóék. A csapatkapitány viszont nem véletlenül az, aki...

Forrás: EFE

Tény, hogy egy rossz átigazolási manőver miatt (Fenerbahce -> PSG) El Mejor szembetűnő formahanyatláson megy keresztül, Maxi Pereira rettentő fárasztó és idegileg is különösen megterhelő szezonon van túl (42 meccset játszott a Benficában), Cáceres csak kényszerből került a védelem bal oldalára El Mágico Fucile hosszú hiányzása miatt, Muslera viselt dolgairól pedig már rongyosra beszéltük a szánkat. Ebből az ötfős hátsó alakzatból most csak Godín tudja stabilan azt nyújtani, ami egy igazi klasszistól elvárható.

Sajnos a támadó szekcióval is baj van: Cavani esete olyasmi, mint Lionel Messié, a válogatott mérkőzéseken nem tudja hozni azt a teljesítményt, amire klubszinten képes – hinné-e bárki a tegnap esti szerencsétlenkedéseit látva, hogy ez az ember, El Matador, 50 meccsen 40 gólt vágott a 2012–2013-as szezonban? Luis Suárez is többet hisztizett a pályán, mint amennyi jó megoldása volt, a csapattársaira fogva saját gyenge játékát.

Forrás: EFE

Így Forlánnak kellett felszívnia magát, góllal és gólpasszal megmutatnia, hogyan is kéne nekik, a több 10 millió eurót érő sztároknak focizni.

Most pedig következik a Tahiti elleni gólzápor, ahol Tabárez kapitány remélhetőleg beveti a 23-as keret eddig nem szerepelt tagjait, a veterán Andrés Scottitól egészen Abel Hernándezig. Ráfér a pihenés az alapcsapatra a házigazda Brazília elleni mérkőzés előtt – az bizony durva lesz, mint a szamárszex.